ötkor írta Tibi: misét mondanak Szegeden
hatkor Léleküdvért.
ültem a padon a park fái alatt mozdulatlan
maradt az idő ( levél se rezdült )
ültem és azt írtam nem megyek sehová.
" az ima mindenhonnan felér az égig"
nem csak a hűs templomhajók vezethetik kézenfogva
zegzugos folyosók falán fel...egészen a rózsaablakig
hiányoztam és jeleink mégis
levelekre karcolta a tér. szóval ott voltam. barátokkal
( Marinának annyira szüksége lett volna rám
mert a barátok egymáshoz fordulnak ha nő a sár )
s annál, ki elment rég. letették mélyre négy hosszú napja már.
lányok szaladnak a fák alatt, hívnak: gyere velünk
és egy homoktorta vár a homoktengeren.
lélekhomokszemekkel húznak apró kezek
és felszakadva a vanra mozdulok mégis
mert az idő meg nem áll. talán az is elér...
az égi kékig ( hetek óta az első szabad délután )
békévé szülte bennem magát a tovább
békévé...talán most azért nem mozdul
se levél, se lomb, se ág
szélcsend. csendszél. ezernyi zöld vitorla húzott a fényre tüllruhát
és árnyéklábaikon apró rezdülések suhantak törzsről törzsre át
egészen az alkonyig...s az estbe át
